Irodalomelmélet szakirodalom. Legjobb.

• Lejárt a második orosz teszt. Szerencsére. Addig halasztgattuk, kicsit frusztráló volt már minden nap ugyanazt a három leckét átnézni (és persze még így sem tudtam őket 100 százalékosan). Talán jobban ment, mint az első, de az orosznál soha nem lehet tudni.
• Megnéztük végre az Avengers-t. Mondtam Á.-nak, ne menjünk ki a moziból a készítőket felsorakoztató feliratok vége előtt, mert ezeknél a Marveleseknél soha nem lehet tudni. Tényleg volt még egy rövidke jelenet a főszereplők nevét feltüntető képkockák után, de inkább maga a helyzet volt vicces. Rajtunk kívül két emberke várta meg türelmesen a “meglepetést”, miközben a dolgozók álltak és nézték, nem akarunk-e kimenni már.
• Ma voltunk Ottlik emlékesten. Jó volt. Azon gondolkoztam, milyen lesz majd évek múlva kézbe venni ezeknek a szerzőknek a köteteit, ha mondjuk bekerültek már az iskolai tananyagba. És megjött a kedvem a magyar prózához, de az egy ideig még nem kerül sorra.
• Pénteken lexikológia parciális, tanulni kellene, csak a tanárnőnek érdekes oktatási módszerei vannak, a jegyzetek makacskodnak, nem akar megragadni a fejben.
• Egyébként szép az élet. Esik, ami kissé lehangoló (bár tegnap tényleg jó volt ágyban fekve nézni a vihart), meg kellene írni a leadandó dolgozatokat, hamarosan szesszió, de a napokban valahogy olyan boldog vagyok, ilyen gyakorlati dolgok nem szeghetik kedvem. Csak ki kellene aludjam magam, s minden remek lenne.

Megkezdődött a parciális-időszak. Hamarosan szesszió. Hurrá.

• A Kedveséknek két koncertjük is volt. Az egyik a Föld napja alkalmából, azt egy kicsit elmosta az eső, de azért jó volt. Hangulatos. Még jobb lett volna, ha a város vezetősége lekapcsolja kis időre a fényeket a főtér környékén. No, de hát one can’t have it all.
• Csodálatos pihenős-főzős-filmnézős-kimenős hétvégénk volt. Még jó, hogy hétfőn csak egy órám van (az is este), így pótolhatók a hétvégi lustálkodás/szórakozás miatti mulasztások.
• Végül nem tudunk diáknapozni (bár itt nem is beszéltem arról, hogy szerettünk volna), mert túl sok volt a jelentkező. Biztosan jó lett volna, de nekem akkortájt orosz tesztjeim lesznek, úgyhogy annyira nem bánom a dolgot. Apropó… Vakációban oroszt kellene pótoljak. Ezúttal tényleg.
• Ahogy telik az idő, kezdek egyre jobban tartani a szessziótól. Azért csak jobb volt az, amikor hétről-hétre kellett készülni. Az ember legalább fel tudta mérni, hogy mi vár rá a vizsgán. Most csak gyűl és gyűl az anyag. Talán jó lenne szakirodalmat olvasgatni. De az ember azt sem tudja, hol kezdjen neki.
• Találkoztam K.-val. Beszélgettünk. Jó volt. Hiányzik. Bár talán akkor sem talákoztunk sokkal többet, amikor itthon volt, de legalább összefutottunk néha egyetemen. Már az is jó, ha csak megölelhetem. Remélem hamarosan J. is hazajön. Ő is nagyon hiányzik.
• Ma megnéztük a Game of Thrones második szezonjának első részét. Rájöttem, hogy csomó dologra nem emlékszem már az első szezonból, de majd belerázódok. Viszont megint megjött a kedvem, hogy elolvassam a könyveket. Mondjuk már így is beadtam a derekam a médiának (illetve a kíváncsiságomnak), és Hunger Games-t olvasok, pedig szabad perceimet Puskinnal kellene töltenem. De legalább gyorsan lehet olvasni, hamar végzek majd vele.

Gondoltam, írok az elmúlt néhány hét benyomásairól, az új tanárokról, tantárgyakról.

Páratlan héten 11 órám van (ebből egy torna, kettő orosz), páros héten 13 (ebből egy megint csak torna, négy orosz). Az orosz órák elosztása nagyjából tőlem függött, mert három magyarral esik egybe, s akkor ott kéthetezni kell. Aztán az még közben is szokott változni, hogy éppen mire megyünk. Az órák eléggé össze-vissza vannak beosztva, bár minden páratlan héten van egy szabadnapom, és soha nem vagyunk estig, mégis fárasztó.

A helyzet az, hogy többnyire roppant unalmas óráink vannak. Ha a tantárgy érdekes lenne, akkor a tanárral van baj. Van olyan is, hogy a tanár lelkes s még előadókézsége is lenne, de az anyagon nem lehet segíteni. Aztán a fárasztó tantárgy-még fárasztóbb tanár kombináció… Meglepetésemre egy olyan tantárgy lett a kedvencem, amiről meg voltam győződve, hogy unalmas lesz, de nagyszerű a tanár, s olyan dolgokról beszél, amiről azért úgy jó tudni - az ember legalább a saját történelmét ismerje. Meg egy szemináriumunk is van, ami nagyon jó, de arra csak kéthetente kerül sor. Hát, kb ez a két dolog, amire még úgy szívesen bejárok. Igazából még mindig szeretek egyetemre járni, nem kell félreérteni, de ez jelenleg inkább a csoport- és évfolyamtársak miatt van, semiképpen nem az oktatásnak köszönhető.  

A Kedvessel azt beszéltük, nincs időnk semmire, mert ha véletlenül pont van, azt igyekszünk egymással tölteni. De azért (vagy éppen ettől?) szép az élet.

Az utóbbi napokban kissé belesüppedtem a napközben netezek, olvasok, tanulok, este filmet nézek rutinba, de holnap megyek vissza Kolozsvárra, csütörtökön vizsga, s aztán kezdődhet az új félév. Már nagyon várom. Bármennyire is jó a semmittevés, illetve a kicsit lazább program, hiányzik az egyetem.

Írtam egy szép hosszú bejegyzést. Eltűnt. Elfogyott a türelmem, úgyhogy ez most inkább csak ilyen rövid tartalom.

1. Lejárt az utolsó vizsgám. Már ami a szessziót illeti. De most egy hétig legalább kicsit nyugodtabb lesz minden. Arról, hogy a szesszió rosszabb, mint az érettségi… Ez talán igaz is, meg nem is. Igaz, mert három hét stressz egy helyett, és ha olyan egyetemre jársz, mint én, hogy két szakod van, akkor sokkal több a vizsgád. De nincs akkora tétje az egésznek. Lehet menni javítani, pótvizsgázni, sőt, az sem tragédia, ha az embernek elmarad vizsgája, csak azért igyekezni kell kézben tartani a dolgokat.

2. Egy éve annak, hogy írogatok ide. Izgalmas év volt: ballagás, érettségi, egyetem, új város, új környezet, új barátok. Jó néha visszanézni a régi bejegyzéseket, látni, hogy éppen mi történt velem, mi foglalkoztatott.

Gondolkoztam azon, hogy levegyem facebook-ról a Tumblr applikációt. Időnként feszélyez kissé, hogy minenkinek megjelenik, amiket én itt összehordok. De egyelőre maradjon, s majd meglátjuk.

(3. Az Artist hat BAFTA-díjat vitt haza! Tényleg meg kell nézzem azt a filmet. Bár az elvárásaim már az egekben vannak, nehéz lesz nem csalódást okozni.)

Az utóbbi időben nem igazán volt időm és energiám írni ide. Hiányzott. De majd most talán visszatér kicsit minden a normális mederbe.

Időnként eszembe jut, hogy hoppá, kell irodalomtörit tanuljak, aztán rájövök, hogy ja nem, az már lejárt. Nem mintha nem lenne elég bajom anélkül is, de úgy látszik, traumákkal maradtam.

(Meg a jegyem kb a tanárnő humorérzékétől függ, szóval soha nem lehet tudni, de az már más történet.)

(Olvasom a kódexeket. Volt valami Vratislava-val)
Á: Az nem Bratislava? Csak félreolvasták a ciril betűket.

(Ugyancsak kódexeknél)

Én: Na, hol volt az a szoror?
Á: A klastromban.

Én: Ó na…ezeket a kódexeket hogy különböztessem meg egymástól?
Á: A címük alapján.

Én: Na. A képes krónikában vannak képek.
Á: Na. Így már nem képtelenség.

Á: Most mit csináljak? 
       A: feküdjek le
       2: tanuljak materialet….

Á: Mondtál valamit?
Én: Nem tudom….

Eddig csak beszéltünk róla, ma megtettük: kineveztünk egy borkánt (befőttesüveget) a fájdalmas poénoknak. Minden a fentiekhez hasonló beszólásért 10 bani a bírság. Hehe, kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt fog megtelni…

Á. mérgelődik az algebra miatt, én meg el vagyok a Лексикология-val, de legalább van cseresznyés-mazsolás-pudingos sütink…

Legyen már vége.

Treverensiomban raktak vala egy kalastromot, kiben lakoznak vala szent apácák. Ez apácák közett ilyen régi szokás vala, hogy ők senkit be nem vesznek apácaságra, hanem ha csak hét esztendős volt, avagy kevéssé kevesebb. Ezt kedég teszik azért az szororok: az ártatlanságnak, együgyűségnek megtartására.

Vala kelég egy szoror ugyanazon klastromba, mely szoror idővel nem vala ifjú, de ez velági dologban oly igen ifjú vala és gyermek vala, hogy velági embert alég választhat, esmérhet vala meg baromtúl. Ez kedég azért vala, mert minek előtte az szerzetben ment vala, ezekről semmi esmereti nem vala, azaz hogy ő sem barmot, sem velági paraszt embert nem tud vala, minémő. Sem kedég az szerzetben nem szokott vala réseken, ablakokon velági embereket, férfiakat, asszonyállatokat, lejányokat nézni, kakucsolni, hanem csak szokott vala lappagni Jézusnak sebében, likában, vermében.

Annakokáért, mikoron egy napon ez együgyő szoror volna az kertben, és látá tahát, az kertnek falán beszökék egy kecske. Kit mikoron láta ez együgyű szoror, nem esmeré meg, mi volna az. Tahát mondá az szorornak, ki őmellette áll vala: „Kérlek tégedet, jó szoror, hogy mondjad meg énnekem, micsoda ez!”

 És ő társa látván ez szorornak együgyűségét, pakocsában monda neki: „Ez az velági asszonyállat. Mert mikoron az velági asszonyállatok megvénhesznek, akkoron oztán szarvok és szakállok lészen.”

 Tahát az együgyű szoror aléhtá, hogy igazat mondana, és eröl vala, hogy ő ilyen bölcsességet tanalt volna. És ez együgyű szoror az ő együgyű példájával, mívelködetivel az egyéb szororokat megvigasztalja vala.

 Ezeknek utána ez együgyű szoror esék nagy nehéz kórságba, úgy hogy csak alég szólhat vala. Mikoron az beteggel bánó ez beteg szoror[t] meglátogatta volna, tahát íme, látá az beteggel bánó, hogy az cinterim teljes vala nagy sok szép fegyverösekkel, kik lovoknak nyerge mind aranyasok vala, és az ő szénájok es mind aranyos vala. Ezen órában kezde ez szűz vonakodni, és mikoron az szororok őhozjá, közelben jüvének, kezde az beteg nagy tiszta szóval ivölteni, mondván: „Adjatok helt! Adjatok helt! Hagyjátok idejűni ez urakat!” Mert látja vala az cellát teljesnek csodálatos ékességő és fénes személyekkel, és láttatik vala őnekik lenni aranyas ruhájuk. Ezenképpen ez bódog szízelnyugovék Úrban.


(Példák Könyve 44–46 – CodHung 4, 230–234)

Ilyenekbe betegedek én bele.

Az éjjel azt álmodtam, hogy fél évre kimentem Magyarországra, s kisgyerekeknek tanítottam oroszt. Azt hiszem, a tegnapi nap eléggé lerombolta az önbizalmamat, s a tudatalattim azt a következtetést vonta le, hogy a hat évesek szintjén vagyok. No, hát a hírem az, hogy figyelembe véve az oroszt idegen nyelvként tanuló kisiskolások számát, éhen fogok halni, ha ebből kell megéljek. Szóval, kedves Tudatalatti, kénytelen leszel túltenni magad a dolgon, s inkább segíteni a tanulásban.

“Mondhatom például, hogy Hülye vagy, ám nincs Megsértelek performatívum.”

Az ember csak olvas, és olvas, és minden unalmas, s akkor hirtelen felbukkan egy ilyen mondat.

Újévi fogadalom helyett kicseréltem a leírásban szereplő idézetet.

A régi egyébként is kissé furcsa volt már, elvégre eltelt három hónap azóta, hogy egyetemre készültem. Eredetileg azt akartam írni, hogy sok minden nem változott, de miközben írtam, rájöttem, hogy tulajdonképpen az idézet minden pontját sikerült valamilyen módon teljesíteni.

Sok okos, művelt, tájékozott embert ismertem meg, akikkel gyakran folytatunk hosszú és értelmetlennek tűnő eszmecseréket a világ dolgairól, irodalomról, zenéről, filmekről, emberekről, érzésekről, még politikáról is. Néha. Ha kell.

Részben ugyanezen embereknek köszönhető, hogy zenét is többet hallgatok utóbbi időben. Nagyon sok együttest ismertem meg vagy találtam, akiket most nagyon szeretek, és sokat hallgatok. Újabban már furcsán hat a csend.

A francia filmek és úgy általában a filmek iránti szenvedélyem nem az egyetemen született, de nagy örömömre ott is fokozzák néha. (Például, amikor az évfolyamvezetőnk a Vivre sa vie-ből hozott részletet az egyik órára.) Még mindig sok klasszikus van hátra, de az idén azért nagyon sok jó filmet láttam.

Meglepő módon az olvasás-részről is csak pozitívan nyilatkozhatom. Igen, igaz hogy rengeteg a kötelező olvasmány, de eddig még nem találtam semmit, amit nagyon untam, vagy különösebben tehernek éreztem volna, többnyire még a nyelvészetet is szeretem. Mindemellett többet olvasok csak úgy az olvasás kedvéért, szépirodalmat, mint líceumban bármikor.

Képzőművészettel meg talán még az iskolai rajzórákon sem foglalkoztunk ilyen behatóan. Jó lenne többet tudni a művészetekről általában, a különböző korszakokról, azok jellemzőiről, a híresebb alkotókról. Egyetemen azért igyekeznek ilyen irányba is tágítani az ismereteinket, amiért nagyon hálás vagyok.

Tehát az marad, hogy a beszélgetéseket, elmélkedéseket, véleményeket és tanácsokat ne vegyem a kelleténél komolyabban. Csak addig a szintig, amíg még hasznomra válnak. Ne hagyjam, hogy túlságosan befolyásoljanak. És hogy bízzak önmagamban. Meg mások jóindulatában. Egy kis naivitás (másokkal és magammal szemben is) néha talán nem árt.

A végére azért beszúrom azt a régi idézetet. Vagy mottót, akár annak is lehetne nevezni. Hogy maradjon nyoma:

If I get to University, I’m going to read what I want, and listen to what I want, and I’m going to look at paintings and watch French films, and I’m gonna talk to people who know lots about lots. 

(Egyébként az An Education című filmből volt.)