Húsvéti időtöltés.

• A Kedveséknek két koncertjük is volt. Az egyik a Föld napja alkalmából, azt egy kicsit elmosta az eső, de azért jó volt. Hangulatos. Még jobb lett volna, ha a város vezetősége lekapcsolja kis időre a fényeket a főtér környékén. No, de hát one can’t have it all.
• Csodálatos pihenős-főzős-filmnézős-kimenős hétvégénk volt. Még jó, hogy hétfőn csak egy órám van (az is este), így pótolhatók a hétvégi lustálkodás/szórakozás miatti mulasztások.
• Végül nem tudunk diáknapozni (bár itt nem is beszéltem arról, hogy szerettünk volna), mert túl sok volt a jelentkező. Biztosan jó lett volna, de nekem akkortájt orosz tesztjeim lesznek, úgyhogy annyira nem bánom a dolgot. Apropó… Vakációban oroszt kellene pótoljak. Ezúttal tényleg.
• Ahogy telik az idő, kezdek egyre jobban tartani a szessziótól. Azért csak jobb volt az, amikor hétről-hétre kellett készülni. Az ember legalább fel tudta mérni, hogy mi vár rá a vizsgán. Most csak gyűl és gyűl az anyag. Talán jó lenne szakirodalmat olvasgatni. De az ember azt sem tudja, hol kezdjen neki.
• Találkoztam K.-val. Beszélgettünk. Jó volt. Hiányzik. Bár talán akkor sem talákoztunk sokkal többet, amikor itthon volt, de legalább összefutottunk néha egyetemen. Már az is jó, ha csak megölelhetem. Remélem hamarosan J. is hazajön. Ő is nagyon hiányzik.
• Ma megnéztük a Game of Thrones második szezonjának első részét. Rájöttem, hogy csomó dologra nem emlékszem már az első szezonból, de majd belerázódok. Viszont megint megjött a kedvem, hogy elolvassam a könyveket. Mondjuk már így is beadtam a derekam a médiának (illetve a kíváncsiságomnak), és Hunger Games-t olvasok, pedig szabad perceimet Puskinnal kellene töltenem. De legalább gyorsan lehet olvasni, hamar végzek majd vele.

A keresztlányom (az anyukája elmondása szerint) ma egész nap morcos volt, mert megtudta, hogy itthon vagyok, és várta, hogy meglátogassam. Azt mondta, addig el nem mozdul az ablakból, amíg meg nem érkezem. Mentem is, amint tudtam, aztán persze babáztunk, rajzoltunk, mesét olvastam neki, szokásos tevékenységeink. Amikor indultam volna haza (és az már egészen későn volt, mert hát a festészet időigényes dolog), megpróbálta meggyőzni az anyukáját, hogy kísérjenek haza a farkasordító hidegben. Ó, a gyerekektől kapott szeretet.

(Olvasom a kódexeket. Volt valami Vratislava-val)
Á: Az nem Bratislava? Csak félreolvasták a ciril betűket.

(Ugyancsak kódexeknél)

Én: Na, hol volt az a szoror?
Á: A klastromban.

Én: Ó na…ezeket a kódexeket hogy különböztessem meg egymástól?
Á: A címük alapján.

Én: Na. A képes krónikában vannak képek.
Á: Na. Így már nem képtelenség.

Á: Most mit csináljak? 
       A: feküdjek le
       2: tanuljak materialet….

Á: Mondtál valamit?
Én: Nem tudom….

Eddig csak beszéltünk róla, ma megtettük: kineveztünk egy borkánt (befőttesüveget) a fájdalmas poénoknak. Minden a fentiekhez hasonló beszólásért 10 bani a bírság. Hehe, kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt fog megtelni…

No, hát eddig nem vettem észre mellékhatásokat, bár lehet, Á. mást mondana…

P: Lejött a barkód.

A: Nem is volt barkóm.

P: Ja, akkor az az én orrom. 

Á, csak két gyerek.

Meglepetés péntek 13 alkalmából: J. betoppant Pestről. Drága.

Karácsonyi beteg arckifejezések és testvéri szeretet.

Nosztalgia.

Jelenleg esik, de eddig minden jó volt, és reménykedünk a szebb jövőben.